"Khm... te, kik ezek?!"

Khm... - köszörülte meg a torkát Hógolyó, a fehér cica, - te,  figyeljél már ide... kik ezek?! - szólt oda Floxinak, a hajdan szebb napokat látott pulinak, aki korára nézve éltes matrónának számított az emberi években 13 nyarat látott kutyavilágban. Persze, a kutya a füle botját sem mozdította, semmi jelét sem adta annak, hogy hallotta volna a macska hozzá intézett szózatát.
- Ááááá - pattant le a lócáról, - mindig elfelejtem, hogy az asszonyság süket, mint a föld - ezzel finoman meglegyintette a kutya bundáját.
- Hallod! Neked beszélek! Kik ezek itt az udvaron? Már egy napja itt eszi őket a fene, mikor mennek már innen haza?! Hová lett a Zsuzsika, az én kedvenc gazdasszonyom? Na, ne aludj már, világ lustája! - böködte tovább a fiatalság nyegle bohóságával Floxit.

A kutya eleinte valóban nem figyelt a macskára (öreg kutya nem gyorsvonat, meg hol van még Karácsony), de aztán feltápászkodott, és lassan magyarázni kezdett Hógolyónak:
- Hány hideg fehérséget éltél is meg, te kiscica?
- Hányat, hányat... egyet biztos - nézett tétován maga elé a macska.
- Na - nyugtázta Floxi, - tekintettel arra, hogy nemrégen még havazott... a hátsódon ott a szőrcsomó, nem sokat tapasztaltál még ebben az életben.
- Pffff - rázta meg a bajszát Hógolyó, - te csak ne gyere nekem a korommal! Attól még lehet eszem!
- Hogyne - nézett rá Floxi, de úgy, mint aki kicsit sajnálja is, kicsit mulat is a kamasz macskán,  - lehet. Ha van sütnivalód, akkor leszel szíves használni is - intette a cicát. Sokkal több minden létezik a világban, mint azt te a tapasztalatlan eszeddel feléred. Zsuzsika... láttad, ahogyan sós víz folyt az arcán, amikor az a fiatal fiú és az idősebb férfi kikísérte a kapun? Hogyne láttad volna, hiszen ott sündörögtél körülöttük.
- Láttam hát, de mostanában annyit esett az arcáról az eső, és mégis mindig visszajött. Adott nekünk enni, inni, vakargatta a hasunkat, kedvenc ételeinket főzte, törődött velünk.. most meg...
- Most meg szokjál hozzá, hogy ez a nagy darab asszony lesz a háziasszonyod! - szólt keményen rá a macskára Floxi.
- Hogyhogy?! - borzolódott fel a szőr Hógolyó hátán.
- Úgyhogy - válaszolt csendesen Floxi. - Zsuzsika elment.  Ha vissza is jön, sosem marad itt sokáig. Én már megéltem ezt egyszer, akkor még kevesebb tavaszt láttak a szemeim, rugalmasabb voltam, hamar megkedveltem Zsuzsikát is. Most meg már mindegy, legyen egy vacok, kapjak enni, ne rúgjanak belém, és nekem már kerek a világ. Nem is hallok, a látásom is gyengül, a szaglásom maradt egyedül a régi. Nekem már ajándék minden nap, amit békességben töltök el.
- De, de, de! - ágált a macska. - Micsoda gazdasszony az, aki csak úgy itt hagy!
- Jó gazdasszony. Valószínűleg olyan helyre ment lakni, ahová nem vihet minket magával. Biztosan meggyőződött arról, hogy jó embereknek ad át minket, és ez így is van. Emlékezz csak - győzködte Floxi a macskát, - tegnap milyen jót játszottatok a gazdával! Te ültél a párnán, az a nagy darab ember meg ott becézgetett és tologatott azzal a kis furikkal. A háziasszony meg válogatott falatokkal kereste a kegyeinket! Nem kiabálnak velünk...
- Na, tőled aztán kiabálhatnak! - jegyezte meg epésen a macska, - úgy sem hallasz meg semmit.
- Hógolyó - nézett rá szigorúan Floxi, - öreg vagyok, süket is, de hülye nem. Már az arcából kiveszem, ha goromba velem. És nem az, egyik sem az. Legyél eszeden, és ne zavard meg a békességet!
- Na jó - engedett a macska. - Azért Zsuzsika, az Zsuzsika volt. Ennek a másiknak sosem fogok dorombolni! Nem én... - fogadkozott bőszen.

A kutya erre már nem reagált semmit. Dehogynem fogsz neki dorombolni, dehogynem fogsz, somolygott elnézően. Ismerem én már ezeket az asszonyokat. Nagy darabok, de a szívük arany, és hullámzik körülöttük a jó. Dorombolni fogsz, kiscicám, de még mennyire, hogy dorombolni fogsz neki.  Méghozzá ész nélkül.  Visszahajtotta a fejét a lábára, és öreg szemei előtt elvonultak a gazdák sorai, akik ezért, vagy azért magára hagyták őt. Ők mindig mentek, ő pedig mindig maradt. Tulajdonképpen szerencsém volt eddig, sóhajtott egyet, mindig jó gazdáim lettek. Mi kell már nekem? Mi is kéne már nekem... ezzel csendesen elszunnyadva aludt tovább a szelíd tavaszi napsütésben...