Sziporkák I.

Olyan apró szilánkok következnek, amelyeket a felújítás és a vidéki élet mindennapjainak keserédes, saját kínunkon tekergő kaccanások kísérnek.

Tudvalevő, hogy én sem a fővárosban kezdtem az életemet. Egy számomra eddig ismeretlen mondás szerint a vidéki lányból ki lehet venni a lányt, de a vidékit soha. Így alakult, hogy a falusi lét egyszerre volt ismerős és ismeretlen 25 év fővárosi tartózkodás után.

Teszem azt, az első akadály azonnal a szőlő metszése volt. Mert ugye, elméletben kenem, vágom én, de gyakorlatilag 27 éve metszettem utoljára tangyakorlaton, ott is úgy elcsesztem, hogy a tanárom a haját tépte (pedig kopasz volt az istenadta). Micsináljak', otthon meg nem volt szőlő sosem... Tehát elő az internetet, és belebányásztam magam a kordonos, meg váltócsapos metszési módokba, na meg ott leselkedtem a szomszédok szőlőtőkéire, hogyan is csinálták az okosok. Vakartam is a fejem bőszen, mert mi az isten csudája az a sárszem, meg hogy két hetente permetezni... ááá, biotermelés, döntöttem azonnal és végérvényesen, különben is hiányzik valami pillenpáty a permetezőről... Kérem szépen, kijegyzeteltem, elcsenegettem a tudományt, aztán hajrá, kellő bátorsággal nekiestem a tőkéknek. Jó felével végeztem is (na jó, de harmadával tuti!), amikor is más dolgom is akadt. Drága jó kolleganőm (isten tartsa meg sokáig) személyében kellemes segítőt is kaptam, akiről hamar kiderült, hogy a szomszéd faluban lakik. Azonnal jött férjestől, aki egyszem metszőollóval felszerelkezve nekiesett a tőkéknek, majd komoran és többször közölte, hogy már nem szabad metszeni, mert elfolyik (vagy micsinál') a növény. Jól van, néztem rá, akkor itt áldja meg a jóisten, majd jövőre metszek. 

Aztán jöttek a csirkék. Az egyébként békés kutyánk megőrült már a csipogó hangoktól is, hát még, amikor megérezte a szagukat, nota bene, meg is látta őket! És akkor még nem is történt semmi! Mert ugye, először is a nyomorult autó, ami árulta őket, elrohant a házunk előtt. Na, akkor kiülni a kispadra, várni, hátha errefelé jön vissza, közben leszedni a csillagok tetemes hányadát, mert ha mégsem erre kanyarodik, ugyebár (közben falubeli mérsékelt de ráérünk, de ráérünk szózatára idiótán (és szótlanul) vigyorogni, hogy mi van, wazze?!)... na, de erre kanyarodott. Akkor a kutya nevű borjú hörgött, hogy engedjetek ki, látni és megzavargászni akarom őket, ENGEDJETEK KI! Mondandója nyomatékosítására egyszerűen átrepült az udvarról a kerítésen keresztül a virágoskertbe. Azanyád! - szisszentem fel, mert azonnal világossá vált számomra, hogy ezt a dögöt eddig csak a tisztelet tartotta kinn a kiskertből, nem a kerítés...  okos kutya, azt mondtam neki, nem, és megértette. Az ilyen vis major esetek  meg nem számítanak... közben számoltuk ám az öcsémmel vadul a csibéket : három.... mekkora kerítés kell ennek a vadállatnak? hét... he, öcsém, azt a kis kopasznyakút is vedd ki... tizenegy, hallgass már, Macikám... tizenöt, tizenhat... a döggel micsináljunk', hogy visszük be tőle a csirkéket... tizennyolc... figyelj, én bezárom a garázsba, te hozod a kosárban a tollasokat...húsz... a kutya mindeközben már vénásan kívánta bekötni magának a csirkekoktélt, a csirkék pedig apatikusan pihegtek, hogy nekik ugyan mindegy...  Estefelé kiegerésztem, hogy becsukom őket, hát mindnek esett le a feje az álmosságtól, de ott ordítottak a tyúkól kellős közepén. Ti nagyon ÁLLATOK, kínáltam meg becéző szavakkal a nyomorultakat, kússzatok már be az ülőfára, vagy mit bánom én, hová, aztán hajcsi! Na, mintha a falra hánytam volna a borsót. Hej, csak összekapkodtam őket két klassz kis lavorba, aztán be a tyúkól zárt részébe. Szinte azonnal elaludtak, melegítették egymást... Mondtam az öcsémnek, hogy jártam, mire ő: bambák.. bóti* csirkék! Arra utalt, hogy a falusi csirkéknek van anyjuk, aki megtanítja őket mindenre, de a keltetett olyan, mint az elhanyagolt intézeti gyerek...

*bóti = bolti